Kedvencünk elvesztésének valódi arca:
Halottak napja közeledtével különös érzés járja át a lelkünket, hiszen ilyenkor nemcsak elveszített embertársainkra, hanem a szivárvány túloldalán csaholó négylábú tarsainkra is fájó szívvel gondolunk, és értük is gyertyát gyújtunk.
Miért fáj ez olyan mélyen?
Aki soha nem élte át, az nem tudja, hogy milyen pokolian fáj és milyen mélyen hasít belénk! Egy kutya és gazdája közötti kötelék különleges: a reggeli köszöntés, a közös séták, a hazavárás, a sok közös élmény, a szavak nélküli kommunikáció, a tekintete, az illata, a szokásai — mind-mind olyan, amit csak az tud igazán értékelni, aki átélte. Amikor ez a jelenlét hirtelen megszűnik és hiányzik, az otthon nemcsak fizikai térként válik üressé, hanem lelkileg is és vele együtt mi is. Így hát, amikor búcsút kellett vennünk imádott kedvencünktől nem „csak egy kutya” távozott, hanem egy hűséges társ, a barátunk, a családtagunk, a mindennapi örömforrs, és vele együtt lelkünk és életünk egy jelentős darabja is. 
De mit tehetünk, ha lélekben nem tudjuk elengedni őt?
Bár az elengedés nem a gyengeség jele, hanem a szeretet természetes válasza a veszteségre, mégis hogy mennyi idő alatt tudunk megbírkozni a veszteséggel, az minden embernél más. A gyász gyakran több fázison keresztül visz bennünket: először tagadunk, majd dühösek vagyunk és alkudozhatunk is, aztán mély szomorúságba esünk, végül pedig eljön az a pont, amikor lassan megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Ezek a fázisok nem feltétlenül sorban követik egymást. Lehetnek visszaesések, hiszen mindenki saját időben halad. Ha jobban belegondolunk, igazából sosem sikerül teljesen kihevernünk kedvencünk elvesztését… de idővel az életünk lassan a gyász köré nő, és így alakítunk ki egy új egyensúlyt, egy újfajta normalitást.
Különösen nehéz az elengedés, ha láttuk szenvedni
Ha kedvencünk hosszú betegségen esett át, ha orvosi hiba történt és részt kellett vennünk a sorsáról való döntésben, vagy ha baleset érte és láttuk szenvedni, akkor a tehetetlenség és a bűntudat is pluszban súlyként nehezedik ránk. Ilyenkor megszólal bennünk egy hang, amely emlékeztet minket arra, hogy az állatok mennyire ki vannak szolgáltatva az embernek és jó döntést szeretnénk hozni. Meghallgatjuk az orvosok tanácsát, és a döntés legtöbb esetben a miénk, de sajnos vannak esetek amikor a beleszólásunk nélkül születik meg a döntés és csak egy fekete zsákban látjuk viszon szeretett ebtársunkat. A jó vagy rossz döntés félelme és terhe, és a döntés negatív kimenetele hosszú időre „megnyomoríthat” bennünket. Ilyenkor folyamatosan azon töprengünk mi lett volna, ha, és százszor és százszor feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért úgy döntöttünk, ahogy. Majd eljátszunk a gondolattal, hogy mennyire más forgatókönyv szerint zajlana az élet, ha akkor jobban a helyzet magaslatán vagyunk. Ilyen esetben az önvád sajnos nagyon nehezen távozik. Helyzetünket különösen nehezítheti, ha a környezetünk nem érti miért visel meg minket kedvencünk elveszítése ennyire, hiszen „ő csak egy kutya volt” . A meg nem értettség ténye pedig csak fokozza a gyászt. De fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy mellette voltunk, hogy megpróbáltunk helytállni és mindent elkövettünk, hogy „megmenthessük vagy megkönnyítsük az életét.”
Hogyan juthatunk túl a kedvencünk elvesztése okozta gyászon?
Az első és legfontosabb dolog, hogy enegedjük meg magunknak a bánatot, hiszen a gyász nem gyengeség, hanem a szeretet megnyilvánulása.Törekedjünk rá, hogy ne a fájdalmas utolsó pillanatokon keresztül emlékezzünk kedvencünkre, hanem idézzük fel a legszebb, a leginkább mosolyra derítő emlékeinket.Keressük olyan emberek társaságát, akik átélték ugyanezt és így megértik a történteket és némi együttérzéssel és vígasztaló szóval lehetnek irántunk.Alkalmazzunk rituálékat, amik támogatják az elengedést. Csinálhatunk fotóalbumot, ültethetünk fát, állíthatunk emlékhelyet, készíttethetünk emléktárgyakat, de akár írhatunk is levelet kedvencünknek.És nem utolsó sorban, adjunk időt magunknak a gyógyulásra. Legyünk azzal is tisztában, hogy ha eljön az idő, egy új kutya nem helyettesíti a régit, hiszen mindegyikük egy másik szemályiség! Egy új kutyával új történet kezdődik, amelyben a múlt szeretete tovább él majd.
Ebben az évben mi is gyertyát gyújtunk több tenyészkutyánkért is, hiszen kennelünk már abba korba ért, hogy az első generációs labradorjaink egy része sajnos már átkelt a szivárvány hídon! 
Ezzel a bejegyzéssel rájuk emlékezünk! 
